Sorry, I'm a girl. 22

- Te nem vagy normális! - hüledeztem könnyes szemekkel, majd az íriszeiből azt tudtam leolvasni, pofonként érte a felismerés a tette miatt.

- Sungyeon... - emelte felém a karját, mire én automatikusan összerezzentem az előbb történtek miatt - Kérlek... nem akartalak bántani, csak annyira aggódtam miattad, mikor megtudtam, hogy nem...

- NEM KELL MEGMAGYARÁZNOD! - szakítottam meg a gondolatmenetét, mivel eléggé irritáló volt, ahogy próbálta kimagyarázni magát, miközben átvágott... - Minden egyes szavad hazugság volt, onnantól kezdve, hogy szeretsz, de közbe más csajjal smárolsz! Ráadásul, még a szemembe sem az igazságot mondod és most akarod elhitetni velem mennyire hiányoztam?! Ne nézzél már hülyének, nem most jöttem le a falvédőről. - sütöttem le a fejem,s a cipőm orrát kezdtem el fixírozni, ami jelenleg elég érdekesnek tűnt. Nem akartam a szemébe nézni, mert akkor tuti még jobban bőgnék.- Utállak - suttogtam. - SOHA TÖBBÉ NEM AKARLAK LÁTNI! - rohantam ki eszeveszett tempóban a szobából, és kifelé kezdtem futni, el akartam menekülni innen örökre. Becsaptam magam mögött az ajtót, s a lépcsőház felé vettem az irányt. Minden egyes lépcsőfokon, ahogy lefelé battyogtam elhullattam egy-egy könnycseppet, amik a nagy csöndben megkoppantak rajta, mint az eső az ablaküvegen. Fájt a szívem, borzasztóan...

- Héj, Sungyeon! - szólalt meg mögülem egy hang, de ügyet sem vetettem rá, igazából jelen pillanatban semmi az ég világon nem érdekelt. - Állj már meg! - ragadott karon az illető, s maga felé fordított.

- Mit akarsz? - morogtam az orrom alatt, miközben letöröltem pulcsim ujjával a könnyeket.

-Chh...te aztán értesz az emberek nyelvén - nevetett azon a reszelős, mély hangján Bang Min Soo. Ja igen, ő egy diák a felsőbb évesek közül, aki ráadásul Junhyung barátja volt. Minsoo is benne volt a Sungyeon ellenes klubban, de ő inkább távoli megfigyelő volt, vagy éppen adta a jeleket, amikor tiszta volt körülöttem a levegő, ezt még Kyung mondta nekem a táborban...Ó az a szemétláda, már megint..

-Nem vagyok kíváncsi a gúnyolódásaidra, mond amit akarsz aztán menj el, kérlek... - próbáltam higgadtan válaszolni, mondjuk inkább tűnhettem egy idegileg összeomlott bolondra.

-Ohh, úgy látom megint harapós kedvedben vagy - húzta el a száját fintorogva, aztán megköszörülte a torkát.

- Á, csak nemrégen MAJDNEM megöltek, pontosabban a drágalátos barátod!  De végül is, boldognak kéne lennem és mint legjobb haverokként beszélgetni veled, végül is logikus dolog.. - ironizáltam, ami nagyon nem nyerte el a tetszését.

- Na ide figyelj kicsi lány! - nyomta a kezeimet a falhoz - Jobban járunk, ha ezt a hangnemet a jelenlétemben mellőzöd, vagy én fogom elvégezni Jonghyun tervét, és tényleg golyót lövök a fejedbe, úgy vigyázz. - formázott kezével fegyvert és felém lőtt.

Bevallom, eléggé berezeltem sejtelmes hangnemétől, márpedig kinéztem belőle, hogy véghez viszi! Ijedt, piros szemeimet az övébe fúrtam, majd alaposan feltérképeztem. Egy fehér trikó volt rajta, így láthatóvá váltak a karjain lévő izmok. Haja enyhén göndör volt, szemeiből semmit nem lehetett kiolvasni, ő nem volt egy nyitott könyv, vagy csak gyakorolta elrejteni az érzéseit. Összegezve eléggé dögösen nézett ki, így már megértettem, miért futkos szinte az összes lány utána.

- Khmm. - köszörülte meg a torkát, mire észbe kaptam, milyen buta voltam az előbb. Gyorsan elkaptam róla a tekintetem.. A fejem most tuti csupa vörös! Ez ciki, NAGYON ciki!! - Szóval, örülök, hogy tetszek, viszont akkor sem kéne ennyire megbámulnod engem, hiszen elvégre is fiú vagy. - karolta át a vállam kezével, amivel még jobban zavarba hozott, így megfogtam a kacsóját, és szépen lehámoztam magamról.

- Kérlek, ezt többet ne csináld!

- Pff, le se tagadhatnád, hogy lányból vagy! Na, szal' arra akartam kilyukadni az elején, hogy jó lenne, ha úgy viselkednél vagy legalábbis úgy tennél, mint egy fiú, mert jelenleg többen is gyanakodnak rád. Most is, minthogy megemberelnéd magad, elkezdesz suli láttára bőgni. Nekem végül is mindegy, csak szóltam, ha elindulna netalán tán egy pletyka, tudd kezelni a dolgokat, bár a beteljesülése nem biztos. És ez még nem azt jelenti, amiért egyszer figyelmeztettelek, hogy puszi pajtások leszünk! Nagy ívbe kerüljél el engem, ha meglátsz a folyosón ne köszönj, sőt, rám se nézz! - bökte meg a mellkasomat a mutató ujjával, majd elindult fel a szobájába.

- Chh, ezt úgy mondta, mintha én pont rá vágynék..Előbb halnék meg, mintsem ez megtörténne - mormogtam az orrom alatt, bár pechemre meghallotta és visszafordult.

- Mi van? Te tényleg golyót akarsz a fejedbe! - nyerített fel.

- Undok tuskó! - ordítottam utána, mire még jobban nevetni kezdett. Aish, most biztos jól szórakozik rajtam, aztán elmondja a társainak és auigfshdughsugdfjh! - túrtam idegesen fürtjeim közé.

Újra elindultam, és fogalmam nincsen mikor kerülhettem a 215-ös szoba elé, de még is ott álltam, és már automatikusan kezeimet felemeltem és bekopogtam. Pár perc elteltével hallottam az egyik helyiségből nagy csörömpölést és káromkodást, majd egy ideges Chunji lépett elő kis cuki köténykében, háta mögött Myungsoo állt, aki átkarolta Chunji DEREKÁT! Jesszus, itt meg mi a frász folyik?

Sorry, I'm a girl. 21

A hazafelé úton elmeséltem Myungsoonak, hogy ki leszünk nyírva ha visszaérünk a kollégiumba, amiért szó nélkül úgymond 'elszöktünk.' Igazából őt nem nagyon izgatta a dolog, mondván úgy sem fogunk semmi nagyobb büntetést kapni, én viszont ebben nem voltam olyan biztos. Mikor visszaértünk a Kim házhoz összeszedtük a cuccunkat és taxival akartunk visszaindulni, de L apukája felajánlotta, hogy elvisz minket az iskoláig, csak együnk előtte. Kedvesen elfogadtuk az ajánlatot, s teli végül teli hassal vágtunk neki az útnak. A kocsiban szinte csak Kim bácsi beszélt végig, amit én szívesen hallgattam, habár Misu nem igazán volt oda ezért. Jó egy óra utazás után megérkeztünk a célunkhoz, nekem pedig összeugrott a gyomrom az idegtől. Vajon hogy fognak majd reagálni?
Kivettük a csomagtartóból a holminkat, majd elköszöntünk és lassú léptekkel haladtunk az óriási, színes épület felé. Ahogy egyre közelebb értünk, pár diák meglátott minket, de rögtön el is szaladtak. Érdekes, ennyire ijesztőek lennénk? - kérdeztem magamban, amire nemsokára meg is kaptam a választ. Az osztályfőnököm, igazgató úr, Hara és Chunji léptek ki az ajtó mögül egyrészt aggódó ábrázattal, másrészt azért a düh lesütött róluk. Lehajtottam a fejemet. Mélységesen sajnáltam a dolgot, de szükségem volt most erre, ráadásul amúgy is vasárnap van...

- Lám-lám, az eltűnt báránykák. - lépett közelebb Alice - Még is hogy a francba képzeltétek ezt? - kelt ki magából és csapott tarkón mindkettőnket.

- Hagyd, én elintézem... - érintette meg a tanárnő karját a kopasz, mire még kisebbre összehúztam magam, kezdtem egyre jobban félni az ítélettől. Huh, csak ezt éljem túl. - Kisasszony, Fiatalúr - emelte ránk hűvös tekintetét - Maguk velem jönnek, azt hiszem sok mindent meg kell beszéljünk.

Még egy pillantást vetettem Chunjira, kinek látszott az arcát, rettentően megkönnyebbült, hogy visszajöttünk. Talán még megbánást is láttam a tekintetében?! Hehe, jó vicc, én sem hiszem el.

Némán baktattunk a kihalt iskola folyosóján, táskával a hátunkon, míg nem összefutottunk útközben Vele... Direkt rá sem néztem, holott észrevettem, ahogy ő végig engem bámult, ami kicsit idegesített. A torkomban gombóc keletkezett a sok előtört emléktől, mikor Myungsoo bátorítóan megsimogatta a hátamat. Hálásan, könnytől csillogó szemekkel bámultam vissza rá, s egy 'köszönömöt' formáztam a számmal.
Eközben a diri kinyitotta a irodája  ajtaját és betessékelt minket rajta. Azt hiszem egyszer jártam itt, amikor beiratkoztam, bár akkor sem láttam minden részletet. Olyan volt szinte, mint egy kisebb ház. Igaz, csak 3 helyiség volt, azok viszont nagyok és ízlésesen voltak berendezve. Ahová mi mentünk, ott a falak zöldre voltak festve itt-ott fehér csíkokkal, amelyen festmények díszelegtek. Középen dohányzóasztal alatta pedig fehér szőnyeg. Rajta ugyanolyan színekben pompáztak a gyertyák meg apró kis csecsebecsék. Nem hiába mondják, hogy a zöld szín megnyugtatja a lelket, mert bizony ez velem is így történt: a légzésem helyreállt, a gyomrom úgy-ahogy megjavult....
Helyet foglaltunk a fekete bőrkanapén egymással szemben, s kezdetét vette a vallatás.

- Tehát volnának szívesek elmagyarázni még is miért voltak távol 1 napig az iskolától bejelentés és engedély nélkül? - fonta össze maga előtt a karját.

Már épp magyarázatra nyitottam a számat, mikor barátom megelőzött. Dióhéjban elmondta a történetet, néhol kiegészítve az általa kitaláltakkal.

- Ez úgy történt, hogy Sungyeon és én eléggé elfáradtunk a nagy hajtásban, ezért kitaláltam egy kis túrát, végül a szüleim meghívtak magukhoz, mivel amúgy is régen láttak már, hiszen nem mostanában kezdődött el az év eleje. Ezután megkérdeztem Sungyeont eljön-e velem, míg végül beleegyezett és hirtelen felindulásból felpattantunk az első buszjáratra. Ott töltöttünk mint látja egy napot, majd ma jöttünk vissza, és most itt vagyunk.

-Szörnyűek maguk, ugye tudják? - vonta fel a szemöldökét Dong Jo, majd eleresztett egy halovány mosolyt, amit szinte nem is lehetett látni, mert azonnal letörölte magáról. - Menjenek a dolgukra, még kigondolom a méltó büntetéseteket, nem ússzák meg ennyivel! -  bökött mutató ujjával az ajtó felé.

-Nagyon szépen köszönjük a bizalmát, megígérjük soha többet nem fog ilyen előfordulni. - hajoltunk meg udvariasan, majd kiviharzottunk.

*******

- Ennél nagyobb felhajtásra számítottam azért - fordult hozzám Misu a kollégium lépcsőjén sétálva.

- Én is, de legalább megúsztuk, nem hinném, hogy a diri oltári nagy büntetést szabna ki ránk...

- Hát, majd lesz valahogy, de itt most elválnak útjaink. Fighting kis haver, ne hagyd magad! - pöckölte meg a homlokomat, azután pedig befordult a maga folyosójára, én pedig tovább bandukoltam emeleteket járva.
Mire értette a 'ne hagyd magad' mondatot? - morfondíroztam magamban, míg egyszer csak az elmémbe hasított a tudat, hogy találkozni fogok azzal az emberrel.

- Na Sungyeon, most légy erős! - biztattam magam az ajtó előtt, majd remegő, izzadó kezekkel nyomtam le a kilincset. Óvatosan a nyílt résen bedugtam a fejemet, s körülnéztem; sehol senki. Kifújtam a bent rekedt levegőt, beljebb somfordáltam egyenesen a szobámhoz.

- Sungyeeonnieee~*hüpp* - termett szembe velem egy holt részeg Park Kyung, mitől hátraugrottam egy lépést, mivel eléggé megijesztett a hirtelen előbukkanása. - Úgy hiányoztál kis csillagom! - tapadt az ajkaimra, mire durván eltoltam magamtól, ezért a földre esett. El akartam futni, ki a szobából fogalmam nincs hova, de Kyung visszatartott és egy nagy pofon csattant az arcomon.- Te ribanc! Hogy képzelted, hogy eltűnsz, majd mikor felbukkansz így viselkedsz?! - még egy pofon a másik oldalra. A könnyeim nem is tudom mikor kezdtek el eleredni, de most már patakokban folytak végig fájdalomtól piros arcomon, majd a padlón kötöttek ki.

Sorry, I'm a girl 20

Már nem tudom mióta menetelhettünk, de jócskán elhaladtunk a Kim családi háztól, amit egy kicsit bántam is, mert legalább a folyamatos fecsegésük el tudta feledtetni velem az eseményeket. És most, hogy megint kettesben maradtunk, eluralkodott rajtam a szégyenérzet.

-Sungyeon! - érintette meg hosszúkás ujjaival a karomat, mire nyeltem egy nagyot.

- Hmm?? - sütöttem le szemeimet, s a cipőm orrát kezdtem el fixírozni.

- Jaj ne legyél már ilyen félénk! - emelte fel az államat, hogy a szemembe tudjon nézni. - Ha a csók miatt vagy ilyen, el is felejtettem nem kell aggódnod emiatt. - mosolyodott el halványan, így egy icipicit megnyugodtam.

- Sajnálom, csak annyira össze jött most minden... Először Chunji, azután pedig az a nyomorult..Fiú létemre elég naiv és kezelhetetlen vagyok, ugye? - sóhajtottam gondterhelten és próbáltam megőrizni hidegvérem, nem pedig elbőgni magam.

- Még nem nőttél fel igazán - borzolta össze a hajamat nevetve, majd megfogta a csuklóm és vonszolni kezdett métereken keresztül, mikorra megálltunk egy gyönyörű rét mellett, ahol volt egy gyönyörű kerítéssel elkerített rész amelyben állt egy pad, körülötte és felette pedig tele volt rózsaszín mesés rózsákkal. Lélegzetelállító látványt nyújtott az egész, még a szám is

tátva maradt az ámulattól. - Amikor még kicsi voltam, akkor mutatta édesanyám ezt a helyet, azóta ez a kedvencem, mert ahogy látod, elég elhagyatott, viszont a rózsák valamilyen oknál fogva mindig ilyen szépen virágoznak, elvileg ez valamiféle varázslat miatt lehet így. Mondjuk én nem igazán hiszek az ilyenekben, viszont megmagyarázni én sem tudnám ezt a jelenséget. - szemével végigpásztázta a tájat, s a távolba meredt elgondolkozva. Csillogó szemekkel néztem mosolygós arcát, amint kis gödröcskék jelentek meg rajta, olyan kis édes volt, ahogy gondolom az emlékeket idézte fel gyerekkorából.

- Nagyon aranyos szüleid vannak - szólaltam meg végül, mikor megelégeltem a körülöttünk lévő túl nyugodt csendet.

- Tényleg azok, nagyon szeretem őket - ült le a fapadra magával rántva engem is. - Most pedig mesélj, mi történt veletek? A te szemszögedből is hallani szeretném a sztorit. - komorult el a hangja, s rám szegezte a tekintetét. Sok féle érzelmet olvashattam ki belőle, mint például: aggodalom és a kíváncsiság...

- Hát jó, legyen - sóhajtottam, majd mindent szórul szóra elregéltem barátomnak, aki mindezek közben szorosan fogta a kezemet, hogy éreztesse mellettem áll és megbízhatok benne. - Tehát így áll jelenleg a helyzetem, Chunji hallani sem akar rólam - megjegyzem jogosan - Kyung pedig úgymond két embernek csapja a szelet....

- Szóval tényleg meleg vagy... - vonta fel a szemöldökét, s mintha úgy látszott volna kicsit ideges, mire belőlem kitört egy óriási lavina méretű nevetőgörcs a fura ábrázatát látva. Még ha tudná is az igazat! Bár hagy gondolja csak, hogy egy buzival barátkozik! - Héj! Most mi ilyen vicces?! Rajtam nevetsz, igen??? - sipítozott hisztisen Myungsoo, míg én még jobban nevettem, ezért pedig elkezdett csikizni ami végleg betette a kaput. Szabadulni akartam, így rúgkapálni kezdtem, viszont ő erősen tartott, miközben 'megbüntetett'.

- Misuu khéérlek elégghh~~ - kuncogtam magatehetetlenül, még a könnyeim is eleredtek a nagy hahotázásban.

- Jól van, vége a gyereknapnak - hagyta abba a kínzásomat, míg én letöröltem eközben a könnyeimet. Ezek után ismét csöndbe burkolóztunk, habár ez most kicsit feszélyezettnek bizonyult valamiért. Lecsuktam a pilláimat, s szippantottam a friss, kellemes levegőből. Idefent eléggé felélénkült a szél, a fák és a rózsák susogni kezdtek ahogy a szellő levelükhöz, illetve szirmukhoz ért, hozva felém a finomabbnál finomabb illatokat. Olyan megnyugató itt lenni, most először érzem azt, teljesen eltudok feledni mindent, és újrakezdeni szinte az egész életemet.

- Eldöntöttem! Jóvá fogom tenni a hibáimat és megpróbálok jobb ember lenni! - álltam fel hirtelen ökölbe szorított kezekkel - Köszönöm Kim Myungsoo - öleltem át szorosan.

- Ahh Sungyeon, megfojtasz! - próbált finoman eltolni magától.

- Ehh, bocsi..csak boldog vagyok - ugrándoztam körbe-körbe, mint aki megveszett. L csupán elmosolyodott a reakcióm láttán, de nem szólt semmit, inkább ismét elrejtőzött a maga parányi világába.
Körülbelül úgy 2 órát maradhattunk örökös csendességbe burkolózva, mikor megszólalt a telefonom, jelezve, hogy SMS érkezett. Felnyitottam a kis borítékocskát amiben ez állt: ' Sungyeon hova a francba tűntél el?! A fél iskola téged keres! Esküszöm érjél vissza ígérem kitekerem a nyakadat! ~ Hara '

- Hmm.. valami azt súgja valakinek nagyon hiányzol. Gyere, induljunk vissza, azután pedig irány a suli!

Bólintottam egy aprót, bár bevallom félek a találkozásoktól. A sebek újra fel fognak szakadni, de legalább egy napra élvezhettem a nyugodt életet, ez is több, mint a semmi, nemde?!

Sorry, I'm a girl 19

Mit vétettem Istenem mond meg kérlek, hogy ezt érdemlem? Túl naiv vagyok ez már bizonyított tény, s még a legjobb barátomnak sem hittem, mert azt hittem Kyung megváltozott, de csak játszott velem. Tévedtem, megint. Rendkívüli szomorúságomat még az eső is megérezte, mivel mintha dézsából öntötték volna, úgy elkezdett szakadni. Előre nézve nyüzsgő embereket pillantottam meg, akik esernyő nélkül rohantak eszeveszett tempóban, mielőtt agyonra áznának. A kollégista diákok pedig megvető szemekkel, szánalommal vagy éppen sajnálkozva néztek végig rajtam, ami megmondom őszintén, valamiért megmosolyogtatott. Kezdem végre megérteni azokat, akik azt mondják szeretnek az esőben lenni, mert akkor nem látja senki, mit is élnek át abban az időben. Akaratlanul emeltem kezeimet a magasba, s élveztem amint az esőcseppek játékosan táncot jártak a tenyeremen néha-néha megcsikizve rajta a bőrömet. Önkívületi állapotban meredtem magam elé észre sem véve egy fiút, ki esernyőt tartott a fejem fölé, nehogy megfázzak.
- Nem kéne ilyen időben egy fiúnak kint ücsörögni - nyújtotta mancsait felém, de én makacsul megráztam a fejem, mert hogy én innen fel nem kelek, az tuti. Látva hajthatatlanságomat sóhajtott egyet, majd helyet foglalt mellettem a csurom vizes járdára.
- Elég ha én megfázok, nyugodtan menjél csak be, megleszek - suttogtam alig hallhatóan, mert ő füle botját se mozdította meg.
- Chunji mindent elmondott, sajnálom - ölelt át szorosan, azután az ajkait az enyémre tapasztotta. Pár másodperc volt az egész, hamar elvált tőlem, viszont utána martam és csókolni kezdtem. Először nem talált viszonzásra tevékenységem, majd egy kis fáziskéséssel, de visszacsókolt. Nyelvével megnyalta alsó párnámat engedélyt kérve a behatoláshoz, amit én azonnal megadtam neki. Vad táncot jártak odabent érzékszerveink, forrongani kezdett közöttünk a levegő. Szerencsére mielőtt még valami 'baj' történt volna, zihálva elváltunk egymástól.
- Myungsoo, én..én...fogalmam nincs miért csináltam ezt...- zokogtam fel hangosan - Csupán csak érezni akartam azt, hogy valaki szeret még ebben a nyomorúságos országban! - keltem fel s futottam volna el, de Misu gyorsan kapcsolt és visszarántott egyenesen az ölébe. Arcomat mellkasába fúrtam, míg ő egyik kezével simogatta nyugtatásképpen a hátamat, mely egy kis idő múlva megtette a hatását, végül sikeresen bealudtam.

Tompa hangok zaja csapta meg füleimet, amik fogalmam nem volt kitől származtak. Vagy várjunk csak! Egy mintha ismerős lenne. Hmm, gondolkozz Sungyeon, gondolkozz! Á igen, minden bizonnyal ez a megmentő barátom. Ásítozva nyitottam ki a szemeimet, s meglepődve vettem észre egy idegen szobában vagyok. Óvatosan kikeltem az ágyból, majd körülbelül 3 lépést téve tüsszögni kezdtem, s nagyon nem akaródzott abbahagyni.
- Kicsikém - rontott be egy idősebb hölgy a szobába elszörnyülködött ábrázattal - Azt hittük már fel se ébredsz, bizonyára megfázhattál a tegnapi esőben. - nyújtott át nekem egy bögrét, amelyben észrevételeim szerint forró tea volt.
- Köszönöm szépen. Egyébként  Go Sungyeon vagyok - hajoltam meg tiszteletteljesen.
- Én pedig Kim Myungsoo anyukája vagyok. Tegnap felhívott minket, hogy jöjjünk el értetek, mert itt fogjátok tölteni a hétvégét. - mosolyodott el, mikor pont akkor toppant be az említett személy.
- De jó, sokkal jobban nézel ki, mint tegnap - állt az anyukája mellé - No idd meg a teádat, azután velem jössz! - csapta össze kezeit ellenvetést nem tűrően. Bólintottam egy aprót, s gyorsan lehörpintettem az italt. Drága barátom odaállt az egyik szekrényhez, kivett belőle tiszta ruhákat, amelyeket az ágyra dobott le.
- Ezeket nyugodt szívvel felveheted, mivel odakint a tegnapi esőzés miatt picit hideg van, meg már így is taknyos vagy.
Miután kiment magamra kapkodtam a göncöket, majd tükröt kezdtem el keresni ebben a hatalmas helyiségben. Pár perc múlva találtam egyet a polcon, de amikor belenéztem nem sok kellett a sikításhoz. Kócos, szénakazal haj, feldagadt szemek és ajkak; összegezve egyszerűen gyönyörű látványt nyújtottam. Mindegy, nem foglalkoztam tovább vele, inkább még egy utolsó pillantást vetettem magamra és kinyitottam az ajtót, ahol is vártak már.
- Azt hittem sosem jössz ki - borzolta össze az így is szarul álló hajamat, mire én ölő szemeket meresztettem rá. Erre csak kuncogva elővett a zsebéből egy cuki pink fésűt, amivel megpróbálta rendbe szedni a frizurámat. Fél óra múlva mind a ketten készen álltunk az indulásra, bár még mindig nem tudtam hová visz. Előtte viszont bemutatta MoonSoot - az öccsét- és az apukáját. Az egész család roppant kedves, sokszor el is pirultam a sok-sok dicsérettől. Néha le is fárasztottak faviccekkel, ekkor Misukám bejelentette az indulást, így magunk mögött hagytuk őket. Az út első fele eléggé csöndesen telt, mivel ideges voltam a csókos eset miatt.
Én viszont még mindig azt a hülye lámafejű Kyungot szeretem, vajon hogyan felejthetném el őt?

Sorry, I'm a girl 18

"Mind a ketten idegesen léptünk be az ajtón. Vajon mit akar mondani?"


Mikor beértünk, az állam a földet verdeste, egyszerűen gyönyörű látványban volt részem. Hatalmas étterem, minden bordó és arany színben pompázott.

-Tetszik? - bökött oldalba Chunji.

-Most viccelsz? - fordultam felé csillogó szemekkel. - Természetesen, nagyon jól néz ki. Mi komolyan ide jöttünk? Ez méregdrága hely, kérlek menjünk innen. - fogtam meg a karját és húzni kezdtem kifelé. Hirtelen full rosszul éreztem magam ezen a helyen, valahogy nem az én világom.

-D..de most miért? - nézett kikerekedett szemekkel majd megállt az ajtóban.

-Nekem ez nagyon kínos...nem gondoltam, hogy ilyen puccos helyre hozol.. -pirultam el. - Mármint...nehogy azt hidd, hogy nem örülök neki vagy ilyesmi...Köszönöm, hogy gondoltál rám, tudom, hogy csak kedveskedni akartál nekem, hálás vagyok érte.

- Ne viccelj már - legyintett egyet - Már lefoglaltam az asztalunkat... Kérlek.. - nézett rám kiskutya szemekkel, aminek persze nem tudtam ellenállni, így belementem. Leültünk a csak számunkra lefoglalt asztalhoz, Chunji úriember módjára kihúzta nekem a széket, így az arcom egy árnyalattal pirosabb lett. Miután elhelyezkedtünk a pincér odajött hozzánk és felvette a rendelésünket. Én nem tudtam eldönteni, mit egyek, ezért drága barátom kisegített, így nem kellett sokat várni a fiatalembernek.

- Na, mit szerettél volna mondani? - fordultam felé, de ő csak legyintett, hogy majd a kaja után elmeséli. Amíg vártuk a ' vacsoránkat' elbeszélgettünk jelentéktelen dolgokról, így jobban megismerhettem milyen is ő valójában.

- Elnézést, a rendelésük - hajolt meg a pincér, majd lerakta elénk az ennivalót. 

- Jó étvágyat - vettük fel az evőeszközöket és falatozni kezdtünk.

- Hmmm! Ugye milyen finom? - vigyorodott el két falat között Chanhee, mire csak bólintottam egyet. Egész idő alatt az elénk tett táplálékkal foglalkoztunk,így nem nagyon beszélgettünk egymással, csupán mikor már elfogyasztottuk. Amint végeztünk, kifizette legjobb barátom a számlát, majd elvonszolt egy kevésbé nyüzsis helyre, történetesen egy elhagyatott, régi játszótérre. Ott leültünk a poros hintákra, persze előtte papírzsebkendővel megtisztogattuk. Ringatni kezdtem magamat, s vártam mi történik, de még mindig nem szólalt meg vagy csak még mindig gondolkozott. Minden bizonnyal az utóbbi, mert eléggé feltűnően tördeli a kezét, ami egy picit idegesítő számomra.

- Öhm.. SungYeon megállítanád egy kicsit? Összeszedtem a gondolataimat.. - nézett rám a gyönyörű, csillogó szemeivel. Megtettem amit kért, ő pedig felállt és elém állt.

- Mondhatod - ajándékoztam meg egy szívmelengető mosollyal, amit ő rögtön viszonzott is, viszont beszéd helyett inkább ajkait az enyémhez érintette. Nem mondhatnám, hogy ez egy csók volt, inkább nevezném apró szájra puszinak. Mind a ketten elpirultunk a helyzet hatására, óvatosan eltávolodott tőlem, hogy a szemembe tudjon nézni, de én lesütöttem őket. Nekem van barátom, vagyis még nincs, remélhetőleg nemsokára lesz.

- Chanhee... Én nem tudom erre mit kellene mondjak.. - hajtottam le bűnbánóan a fejem. Ő lassan mutató ujját állam alá helyezte, s felemelte, hogy szemkontaktust tudjon velem teremteni.

- Kérlek engem szeress SungYeon, ne Kyungot - adott egy csókot a számra, majd szorosan megölelt annyira, hogy azt hittem megfulladok és az összes csontom szilánkosra törik.

- Ahh, eressz el meg fogok így halni! - kezdtem el ütögetni a hátát, mire sorozatos bocsánatkérések közepette elengedett.

- Sajnálom, nem hiszem, hogy működne ez kettőnk között, nagyon jól tudod az én szívem már másért dobog ennyire... - harapdáltam idegességemben az alsó ajkaimat, majd a tekintetemet a fekete hajú egyénre szegeztem, aki látszólag alig bírta visszatartani könnyeit. Kezei lomhán omlottak le teste mellé a derekamról, aminek hatására úgy éreztem a szívem összefacsarodik. Éreztetni akartam vele bocsánatomat, ezért meg akartam érinteni...

- Miért... - suttogta maga elé halkan. - SUNG YEON MIÉRT NEM ÉN?? SZERETLEK NEM ÉRTED MEG? ŐRÜLTEN SZERETLEK MIÓTA MEGISMERTÜK EGYMÁST!!- kezdett el keservesen üvöltözni, mire én megugrottam kicsit úgy megijedtem - Azt akarod hogy Kyung jól átverjen? Nyugodtan fuss azután a nyomorult után,de aztán ne gyere hozzám siránkozni ha valami baj történik!  - fordult sarkon és elszaladt. 
Földbe gyökerezett lábbal álltam még mindig ugyanazon a helyen ahol eddig, nem bírtam egyszerűen feldolgozni az eddigieket. Lassan kezdtem el lépkedni a kollégium felé. Mint valami élőhalott úgy nézhettem szerintem ki, viszont ez most cseppet sem érdekelt. A legjobb barátom utál, pedig... pedig én nem ezt akartam! Eközben észre se vettem, hogy a bejáratni kapunál állok, s léptem volna be rajta, amikor megakadt a szemem Kyungon és... Te jóságos úr isten! - tettem a szám elé a kezem döbbenten. A leendő pasim éppen egy lánnyal smárol a szemem láttára! Na jó, mára nekem ez rohadt sok. Sírva ültem le a kapu tövébe felhúzott térdekkel, amit aztán átkaroltam karjaimmal. Üveges tekintettel bámultam előre az utcán, közben lágyan folytak le arcomról a sós cseppek. Ebben az a legrosszabb, hogy ezt Chunji megjósolta. Ó, milyen naiv is vagyok!~

Sorry, I'm a girl 17

"-Látom megtaláltad a legféltettebb kincseinket, ami még megmaradt róla..."

Gyorsan megpördültem a tengelyem körül, amikor is megláttam a bácsit a hátam mögött. De ő hogy került ide? Hisz az ajtó...Hátrálni kezdtem...

-M-maga hogy került ide? - tettem még pár lépést hátrafelé, mire a bácsiból nagy nevetés tört ki. Felhúztam a szemöldököm, jelezvén, hogy nem értem, ezen mi olyan vicces.

-Jaj aranyom, most olyan jót nevettem, köszönöm. - törölgette a nedves szemét a kezével. - De komolyra fordítva a szót, attól, hogy ez a ház elég kicsi, még nyílhat másik ajtó is, nem? - mutat el balra a kezével. Tényleg ott van még egy!!

-Te jó ég! - csaptam a fejemre. - Ilyen is csak én lehetek. - nevettem fel szégyenemben.Jól beégtem. Így hát együtt röhögcséltünk Ahjusshival az én hülyeségemen addig, ameddig egy ajtó csapódást nem hallottunk.

-Ah, George segíts, nagyon nehéz. - kérlelte Anne néni a férjét. Nem kellett kétszer mondani, már ott is termett Kyungnál, elvette ahjummától és lerakta a kanapéra. Odarohantam hozzá.

-Mi történt vele? Alszik? - tudakoltam meg, miközben erősen szorítottam a kezét.Bólintás volt a válasz. - De nekünk vissza kéne menni a táborba, hisz már hajlani 4 óra van. - tördeltem a kezem-, és ha nem fognak minket ott találni, abból nagy baj lesz. - tettem hozzá.

-Ne aggódj aranyom, kutya baja sincs már, és mire kell, fel fog kelni, addig aludj te is.

Aprót bólintottam. Megengedték, hogy megfürödjek, amire be kell valljam, eléggé szükségem volt. Miután végeztem, odaguggoltam az édesen szuszogó lámám mellé, fejemet a mellkasára hajtottam, majd lehunytam a szemem.

-Héj, aranyoskám, ébredj..- hallatszott egy ismerős szelíd hang mellőlem. Anya, tényleg te vagy az? Eszembe jutott, a Junhyungos dolog, biztos csak álmodtam. És most itthon vagyok, anyukám óvó kezei között, biztonságban. Szörnyen lassan nyitottam ki, az amúgy is ólom súlyú szemeimet, de akkor megbizonyosodtam róla, hogy egyáltalán nem álmodtam az egészet. A szállásadóim aggódó pillantásával találtam szembe magam.- Jaj aranyoskám, nagyon megijesztettél! Már régóta próbáltunk felébreszteni, de semmi életjelet nem adtál...

- Csak fáradt vagyok, ennyi az egész. - mosolyodtam el. - Az a láma merre van?

- F...- kezdte el mondandóját Greg, mikor az emlegetett szamár megjelent melegítőben, a nyakán pedig egy törülköző pihent.. - Á, szóval most már gondolom rá jöttél, hogy megfürdött. - nevetettek fel egyszerre Anne-vel. Odarohantam a sebesültemhez, és szorosan átöleltem és - bár könnyeimmel küszködve - bele súgtam a fülébe:

- Úgy örülök, hogy vagy nekem és semmi bajod. Szeretlek te Park Lámafejű Kyung!♥

Erre nem válaszolt semmi, csak ő is szorosan visszaölelt. Én beszívtam a friss citrusillatot, ami áradt a bőréről és a pólójáról, teljesen megbolondított. Mivel sürgetett minket az idő, szívszorító búcsút vettünk a kedves családtól és visszaindultunk a táborba. Amikor megérkeztünk, tiszta kihalt volt minden, tehát még alszanak. Nagyszerű.

*2 órával később*

-Ó otthon, édes otthon. - nyújtózkodtam immár a kolesz szobánkban. Hulla fáradt voltam, alig álltam a lábamon, de még beszélnem kell ChunJival, ráadásul Myungsoo-t is meg kell látogatnom, hogy van. Elmélkedésemet az ajtókopogás zavarta meg. Lehet már itt is van??? Odarohantam, majd kinyitottam, hát tényleg be jött a tippem, de.

- MI EZ A HAJSZÍN? - kérdeztem kidülledő szemekkel, miközben az állam a földet verdeste. Teljesen fekete haja volt, amit felzselézett, rettentő jól állt neki.

-Ööö…hát, meguntam már az előző hajszínem, így gondoltam befestetem feketére. Uhm..nagyon ronda? – biggyesztette le a száját.

-Jaj ugyan, ilyenről szó sincs. – emeltem fel védekezően a kezeimet – nekem nagyon bejön, csak furcsa. – mosolyogtam.

-Akkor, mehetünk? – villantotta ki a fogait, amik 1000 wattosan csillogtak. Olyan édes..

-Felőlem, de hova?

-Gyere el velem vacsorázni.

-Vacsorázni?

-Vacsorázni? Délután 3-kor? De hülye vagy. – bokszoltam bele a vállába. – Amúgy meg persze, mehetünk.

Átkaroltam a kezét, és röhögcsélve léptünk ki a kolesz ajtón, ahol is belefutottunk Kyungba. Ójaj… Gyilkos tekintetet vetett rám (amolyan: "remélem megtudod ezt magyarázni, mert ha nem nagy baj lesz"). Viszont most nem ezzel kell foglalkoznom, meg kell tudnom Chanhee-nek mi a baja. Elbattyogtunk a legközelebbi buszmegállóba, ahol felszálltunk a járműre, és meg sem álltunk a legközelebbi étteremig. Mind a ketten idegesen léptünk be az ajtón. Vajon mit akar mondani?

* A kövi részben kiderül :*♥

Sorry, I'm a girl. 16

Sung Yeon POV.

*Bumm* Hallatszott a fülsüketítő lövés. Már azt vártam mikor forog le előttem az egész életem, de nem jött. Semmi fájdalmasat nem éreztem magamon. Megmenekültem talán…?! Vagy ha nem engem akkor…. Úr Isten Kyung! Óvatosan a jobb szememet nyitottam ki, majd a balt. Mikor megláttam a lámát, hogy – a lábánál lévő seben kívül – semmi baja nem lett, nagyon megörültem. De hát akkor mi van?! Kérdő pillantásokat vetettem neki, mire ő előre nézett és teljesen lefagyott. Én is odanéztem és lesokkolódtam. JunHyung kidülledő szemekkel csuklott össze a földre, a szívét eltalált lövés miatt.

-E-ez m-eeg mi a…. – dadogott össze vissza Kyung.

Ekkor a sötétből előbukkant egy alak, egy nagy puskával a kezében. Hirtelen nagyon megijedtem, odabújtam a Drágámhoz nagyon szorosan. Hát ennek a rémálomnak sosem lesz már vége?! Az arcomon egy meleg könnycsepp folydogált végig, mintha ezzel a melegséggel megnyugvást adna a lelkemnek, jó érzés.

-Ne aggódjatok gyerekek! Vége van, nem bántalak titeket. – szólt az idegen. – Látom a fiatalúrnak megsérült a lába, gyertek velem, a feleségem orvos, tud segíteni.

Az öregemberben nem igazán bíztunk, így semelyikünk sem indult meg, amit észre is vett.

-Jaj ne féljetek már. Megmentettelek titeket a csávából, és segíteni akarok nektek. – sóhajtott.

Kyunggal egymásra néztünk, és bólintottunk. Éppen indultunk volna el az öregember felé, amikor valami eszembe jutott.

-Ööö Ahjussi! Ezzel az emberrel mi lesz? – kérdeztem.

Nem válaszolt, csak legyintett. Biztos ezzel azt akarta kifejezni, hogy hagyjuk, majd ő megoldja. Hát jó. A bácsi hátára kapta Kyungot, és így hozzám került a fegyver. Persze a lelkemre kötötték, nehogy meghúzzam a ravaszt, meg ilyenek. Olyan jó különben, hogy ennyire hülyének néznek! Gyorsan szedtem a lábam, mert ilyen sötétben nehéz volt kivenni az alakokat. Viszont nem sokáig kellett bandukolni, olyan körülbelül 5 perc múlva megláttam egy kis faházat, ahol narancssárgás fény szűrődött ki az ablakon. A ház egyáltalán nem volt lerobbanva, kis takaros volt az egész. – már amennyit ki lehetett venni belőle ilyen sötétben. Az idegen előre ment a házba, mögötte félénken léptem be. Az ajtó után egy kis folyosó volt. Bal oldalt a falnál egy fogas díszelgett, meg egy cipőtartó. Levettük a kabátunkat és a cipőnket, mentünk tovább. Jobb oldalt nyílt egy ajtó a fürdőszobába, bal oldalt pedig a konyha. Mi egyenesen mentünk végig. Az öreg benyitott az ajtón, ahol egy kis vékony pápaszemes asszonyka ült egy széken és éppen varrt valami ruhát.

 

- Anne, vendégeink vannak.

-Óh igazán? – fordult hátra a néni, akit ezek szerint Anne-nek hívnak. – Jesszusom, hogy néztek ki! Megsérültetek! – szaladt oda hozzánk.

- Igen, de a kislány csak könnyebben, a fiúnak a lábát pedig lövés érte.

- Ez esetben pedig irány a dolgozószobámba, meg kell vizsgálnom, mielőtt bármit is csinálnék.

Nem tudtam, hol van ez a bizonyos szoba, hisz idefelé nem láttam többet. Ahjumma után indultunk, de nem mentünk ki a szobából hanem a szekrény mögött egy titkos ajtó ékeskedett.

-Ide nem jöhetsz be. – mondta Anne szigorúan nekem.

-Miért? 

-Ez egy olyan hely, ahol ilyen magadfajta gyönge, törékeny lányok nem bírnák ki. Olyan dolgok vannak itt, amiktől elriadnál, esetleg összeesnél. De ne aggódj, nem kínzó eszközöket tartunk itt, hanem orvosi kellékeket.

-Most már értem. – bólogattam. 

Megszorítottam Kyung kezét jó szorosan, adtam a szájára egy puszit. Majd csukódott az ajtó. Egyedül maradtam ebben az ismeretlen házban. Úgy döntöttem körülnézek. Az a helyiség, ahol most voltam, a hálószoba volt, hisz a szekrény mellett egy francia ágy volt. Fölötte gyönyörű virágos festmény. A falak fehérek, csak az aranyszínű csillár lehelt életet ebbe a szobába. A sarokban volt egy takaros kis fa asztal, amin a varrógépet lehetett megfigyelni s egy nagy csomó ruhát. Odasétáltam a szekrényhez, ahol pár képet találtam 3 emberrel. Kettőt közülük megismertem, az egyik Anne néni, a másik pedig a bácsi. De ki a harmadik?

-Látom megtaláltad a legféltettebb kincseinket, ami még megmaradt róla...

Sorry, I'm a girl. 15

Park Kyung Pov.

Körülnéztem a környéken, de semmi bajra utaló jelet nem találtam. Ez viszont nem nyugtatott meg, sőt, még nyugtalanítóbbnak tűnt ez az egész. Nyomasztó, problémás, minden rossz dolog. Mindig így gondolkodtam a sötétről. A fák ezüstösen csillogtak ezen a holdfényes éjszakán. A szél lágyan simogatta ágaikat, melyek susogtak, amitől teljesen kirázott ideg. Nem tudtam pontosan, hogy a rossz előérzettől, vagy attól, hogy túlságosan hideg van és fázom. Gyorsan szedtem a lábaim vissza a sátorhoz, amit meglepő módon nyitva találtam. „Pedig direkt kikötöttem neki, hogy semmiképpen ne húzza el a cipzárt.” Bekukkantottam, de sehol senki. „Vajon hova mehetett?” „Egyedül biztos nem ment volna el, az tuti. FRANBA! Tudtam, hogy nem kellett volna egyedül hagyni, miért vagyok ilyen szerencsétlen balfék?!” Kiabálni nem akartam, mert valaki még felébred. Lenéztem a már sötétzöld fűre, ahol lábnyomokat pillantottam meg. Pontosabban négyet, tehát valaki vele van. Követtem a nyomokat, amik a félelmetes erdőbe vezettek. Próbáltam minél kisebb zajt csapni, lassan mentem előre, amikor is eltűntek a jelek. Lehajoltam és megtapogattam: még frissek. Amikor felálltam, szembe találtam magam egy alakkal, és egy fegyverrel a homlokomnál. „Nagyszerű!”

Sung Yeon POV.

Miután Kyung elment, magamra húztam a cipzárt. „Nagyon rossz előérzetem van, kérlek vigyázz magadra még vissza jövök! Senkit ne engedj be, értetted?!” – csak ez csengett a fülemben még mindig. Féltem, mi lesz most velem, nem akarok egyedül maradni! Összekuporodtam, kezeimet a lábam köré fontam és sírni kezdtem. 10 perc múlva valaki megkocogtatta sátrat.

-Ssh. Sung Yeon, megjöttem.

-Ilyen gyorsan? – kérdeztem, majd elhúztam a cipzárt. De nem olyan látvány fogadott amilyet szerettem volna. Fogalmam nem volt, ki ez az alak, de az biztos, hogy nem a láma. A szívem a torkomban dobogott, legszívesebben sikítottam volna egy nagyot, viszont tudtam, ezzel csak magamnak ártanék. Vissza akartam bújni a sátorba, de ekkor a csuklyás alak megmarkolta a hajam, és húzni kezdte. „ Kyung, könyörgöm segíts!” Annyira fájt mindenem, melegem volt, izzadtam. Az idegen pedig csak vonszolt a földön. Egy ideig még ellenkeztem, rúgkapáltam, csapkodtam, aztán rá kellett jönnöm, semmi értelme, bár már erőm se volt hozzá. Így hát hagytam, becsuktam a szemem és vártam mi fog most történni. Egyszer csak elmúlt a fájdalom, a földön feküdtem, kisírt szemekkel, halálfélelemmel küszködve. A férfi valami ruhát nyomott az arcomhoz, amitől pár másodperc után elaludtam.

Park Kyung POV.

Felnéztem a támadómra, hátha kitudom venni, ki az, de mivel csuklyát viselt lehetetlen volt megállapítani.

-Heh, a hős szerelmes eljött a hercegnőért a sárkány barlangjához.

-JunHyung, gondolhattam volna. – préseltem ki a mondatot a fogaim között, szúrós szemeket vetve ellenségemre.

-Nagyot csalódtam benned Park Kyung. Direkt megmutattam a képet bizonyítékként a csajról, remélve, hogy te majd teszel arról, hogy eltűnjön ebből az iskolából. – sóhajtott. – Úgy látszik tévedtem, így téged is el kell törölnöm a föld felszínéről. Most pedig jó éjszakát.

Mikor éppen ellenkezésbe kezdtem volna, éles fájdalom hasított végig a fejemen. Teljesen elsötétült minden.

-Nee, hagyd őt békén! – hallatszott egy ismerős hang. Ki akartam nyitni a szememet, de teljességgel lehetetlennek tűnt, olyan fáradt és rosszul voltam. A fejemre mintha egy ólomgolyó szakadt volna, szörnyű egy érzés. Aztán felidéződött bennem az a dolog, amikor SungYeon után mentem, de helyette azzal a barommal futottam össze. Biztos voltam benne, hogy ő a tettes. Kipattantak ijedtemben a szemeim, és láttam ahogy hajánál fogva ráncigálja JunHyung az én egyetlenemet. Hozzá akartam szaladni, megmenteni őt, de mindhiába. Észrevettem, hogy a kezem és a lábam össze van kötve. Igazából nagyon sötét volt, csak a holdvilág beszűrődő fénye adott egy kis világosságot a látáshoz.

-No lám lám. Rómeó is felébredt? – nevetett fel.

-Ha ha, vicces vagy. –feleltem undorodva. - Jó lenne ha végre elengednél mindkettőnket és elhúznál innen jó messzire. Csak szabaduljak ki és biztos börtönbe csukatlak.
De úgy látszik nem vett komolyan. Megint az az idegesítő röhögése. Idegességembe ökölbe szorítottam mind a két kezem.

-Mert mintha te pont olyan helyzetben vagy, hogy fel tudj jelenteni. – potyogtak a könnyei a röhögéstől. – Amiért ilyen jól megnevettettél, téged foglak utoljára kivégezni. De előtte még…
Ledobta Yeonniet a földre, és felráncigált engem...ütlegelésbe kezdett. Rettentően fájtak, de inkább elviselem, hogy engem bánt, mint a szerelmemet. Mivel nem ellenkeztem, hamar megunta, így visszakerültem a földre. Erőmet már mind kiszívta az a barom, felállni nem bírtam, maradt a kúszás. A maradék energiámat is összeszedve, mint egy giliszta elkezdtem mászni, az elején még úgy látszott, hogy minden baj nélkül eljutok ahhoz a személyhez, akihez most legjobban húzott a szívem, de tévednem kellett.

-ÁÁÁHH! – kiáltottam, mert éreztem egy nyilaló fájdalmat a lábamban. Rettentően égett, legszívesebben kiordítottam volna magam a világból. Hátra néztem, és a lábamból ömlött a vörös folyadék, meglőtt. Ez perpillanat érdekelt a legkevésbé, folytattam a tevékenységemet még elértem a célom. Szorosan odabújtam SungYeonhoz, akinek a könnyei már patakokban folytak. Simogattam a hátát megnyugtatóan, habár nagyon ideges voltam én is, a fájdalom egyre csak nőtt.

-Ne aggódj, valahogy csak megoldjuk. – súgtam oda neki, amire a válasz egy apró puszi volt az arcomra.

-Pfúj, mekkora undorító. – köpött egyet a támadónk. – Most viszont eljött az ítélet idő, utolsó mondatok?!

- E..Egy utolsó kérésem lehetne? – érdeklődte félénken a lány. – Végső csók lehet?

-Jó, de csak 10 másodperc, addig elfordulok, mert rögtön idehányok. Számolom!

SungYeon POV.

Odafordultam Kyunghoz, és lágyan megcsókoltam, amiben minden érzelmem benne volt. A szájának vér íze volt, de cseppet sem érdekelt.

-Szeretlek. – adtam egy puszit a szájára.

-És 10!  - fordult hozzánk az a nyomorult, legszívesebben lerúgnám a fejét, csak sajnos ő előnyben van, hisz fegyverrel rendelkezik. – Viszlát ti gerlepár.
*Bumm*

Sorry, I'm a girl. 14

(ez még az előző történtekhez kapcsolódik, csak másik szemszögből. Elég hülyén jött ki, de mianhae><")

Sung Yeon POV.

Kezdtem egyre homályosabban látni, levegőm már semennyi nem volt. Pár másodperc múlva teljes sötétség.

Egy fény… csupán csak ezt látom a nagy feketeségben. Talán a mennyben vagyok?! Vagy ez a pokol? Nem értek semmit, mintha a nap sugarai perzselnék az arcom, ami egyszer csak megszűnik. Park Kyung édes fejét látom magam előtt, ahogy egyre csak közeledik felém. Nyújtja két puha kezét, de ekkor egy valaki elragadja őt. Utána akartam rohanni, de a lábaim nem engedelmeskedtek, mintha a talajba gyökereztek volna.

- Sung Yeon! Könyörgöm segíts, sajnálok mindent. Ne hagyj meghalni! – kiáltozott. Hirtelen megint más helyszínen találtam magam, körül állt egy nagy csomó ember, akik közül kitűnt ofő is.

- H-Hol vagyok? Kyung hol  vagy? – ültem fel riadtan. Körülnéztem, és akkor megláttam a keresett személyt, teljesen megnyugodtam.. Csak egy álom volt…Szorosan magamhoz öleltem és a fülébe súgtam:

- Tudom, hogy te voltál. Én is kedvellek. 

Ahogyan észrevettem, kissé megijedt, el is tolt magától.

-Elnézést, nekem most elkell mennem. – majd gyorsan elrohant…

 -Hát belé meg mi lelt?- kérdeztem magamtól. – Amúgy velem mi történt? – fordultam a tanárok felé.

-Ezt mis is kérdezhetnénk. – szúrta oda Alice.  Elmeséltem az egészet, tövétől hegyére kiveséztem az egészet, amire emlékszem. Mint meg tudtam, támadóm neve Jun Hyung, érdekes.. Az összes velünk lévő nevelők azt akarták, hogy menjek haza, mert a hideg víztől meg fogok fázni, meg ez nem fog jót tenni nekem, hisz lány vagyok. Én tiltakoztam az egész ellen, nem akarok gyengének tűnni, nem fogok megfutamodni semmitől. 

Visszamentem a sátramba átöltözni tiszta, száraz ruhába, majd aludni szerettem volna, kipihenni a mai nap fáradalmait, mert holnap már megyünk haza, de nem jött össze, az állom manók nem látogattak el hozzám. Gondoltam megkeresem Ő nagy lámaságát, hogy megköszönjem neki amit értem tett. Épp elhúztam a cipzárt, amikor az emlegetett szamár állt előttem.

-Jé, szia, éppen téged akartalak megkeresni. – mosolyogtam rá. 

-Gyere, menjünk el sétálni, beszélnünk kell. – fogott karon és vonszolni kezdett maga után.  Nagy sokára, de végre megálltunk

-H-huh….azt hittem egészen a világ végéig fogsz futtatni. – lihegtem

-Áh, olyan gonosz nem vagyok.

Észrevettem, hogy valami nem stimmel, ezért rá is kérdeztem.

-Mi a baj? Haragszol rám?

-Ami  azt illeti, igen. Miért nem mondtad el, hogy lány vagy?

Basker… ő meg honnan tudta meg?!

-Jaj, ne hülyülj már. – bokszoltam bele a vállába. - Hogy én lány?! Ezt meg honnan veszed?

-Innen. – bökte ki a szememet egy rólam készült picture. – Aaaaa! – tettem a szám elé a kezem. Nem hiszem el, végem van..

Könnycsatornámból csak úgy záporoztak a könnyek, túl sok.. nekem ez túl sok..

-Fejezd be, ne sírj. – ölelt át Kyung, ami nagyon jól esett. – Be vallom, először haragudtam rád, de…

-Mi de?!

-Szeretlek. Borzasztóan. Az elején még utáltalak, viszont ez az érzés az utóbbi időben fokozatosan kezdett átalakulni.. Azért kerültelek ma is, mert akkor még fogalmam nem volt róla, hogy lány vagy és nem akartam…tudod… az lenni..

-Komolyan mondtad mindezt?

Teljes mértékben…Mit szólsz erre?!

-Viszonzom ezt az egészet… - már nem bírtam magam türtőztetni, megfordultam és megcsókoltam az Egyetlenemet.

**************

Park Kyung POV.

Rettenetesen boldog vagyok. Életem legjobb és legszebb napja. Komolyabb párkapcsolatom nem volt, mindig vártam az igazi lányra, s most úgy érzem elérkezett az a pillanat.

Mikor megcsókolt, pillangók repkedtek bennem, sose volt még ilyenben részem. Még nem volt itt az ideje, hogy mélyítsük, így elváltunk egymástól.Sajnos neki mennie kellett, viszont megbeszéltük, hogy este lefekvés előtt találkozunk egy puszira, de én ennél többet tervezek ám. Tervem megvalósításához elmentem Yeonnie osztályfőnökéhez letisztázni vele a dolgot, nem volt nehéz, rögtön áldását adta rá. Alig várom.

Nem tudtam mivel elütni az időmet, ezért rap szövegeket kezdtem el írni, ami – kisebb nagyobb sikerrel – elkészült.

Végül eljött a várva várt időpont, összeszedtem minden cuccomat, és a Drágám sátrához battyogtam.

-Jó napot! Ide rendeltek egy Park Kyung nevezetű úri embert? – kocogtattam meg a szerkezetet.  

-Igen, ide. – bújt ki a feje, nagy vigyorgás közepette. – Izé…Mi ez a sok holmi?! – vette szemügyre a kezemben lévő sporttáskát.

-Hozzád költözöm, ne légy egyedül. - csillogtattam meg a fogaim, vigyorgás közben.

-Ezt most komoly?  - vágott meglepődött arcot. – De ha elkapnak minket, baj lesz, ugye tudod?  - tette hozzá.

-Már megbeszéltem osztályfőnököddel. Nyugi van. – borzoltam össze a haját, majd betessékeltem magam a sátorba.

 Hűha, meglehetősebben tágas, és kényelmesebb volt, mint a miénk. Kipakoltam a fontosabb motyómat, leterítettem a hálózsákot és jólesően belehuppantam.

-Ááááh, de kényelmes.  – nyújtóztam egy jó nagyot. - Viszont hiányzik valami… hmm… vagy inkább valaki. – tártam ki a két kezemet, jelezvén, hogy szeretném a szerelmemet magam mellett tudni. Vette a lapot, lefeküdt mellém, fejét a mellkasomba fúrta.

-Wao, milyen gyorsan dobog a szíved.  – állapította meg.

-De csak is érted. – simogattam meg az arcát, amit nagyon élvezett. Azt hittem már elkezd dorombolni, mint egy kis cica.

-Reméltem is. – adott egy cuppanós puszit a számra.

Beszélgettünk még egy kicsit, de a végén már csak én nyomtam és nyomtam a rizsát, viszont rá kellett jönnöm, hogy Yeonnie nem is figyelt rám, egyenletesen szuszogott, bealudt. Mondjuk, nem is csodálkozom egy ilyen nap után, ki kell pihennie magát. Mivel rettenetesen unatkoztam, nem volt kit szórakoztatnom én is lehunytam a szemem.

********

-Kyung, Kyung! Hallod, ébredj!

-Aish, már is reggel van? Pedig még csak nem régen aludtam el. – siránkoztam, mert nagyon fáradt és álmos voltam.

-Nincs reggel, de azt hiszem valaki itt járkál a sátrunknál, én félek nagyon. – bújt szorosan hozzám.

-Biztos csak képzelődsz, de akarod, hogy megnézzem?  - mosolyogtam kómásan rá. Igazából nem láttam, hogy most bólintott, vagy megrázta-e a fejét, mert még nagyon korán van. Nem volt más választásom, kikövetkeztettem, mivel fél, biztos azt akarja, hogy megnézzem. Előkotortam a táskámból egy működő lámpát, lassan elhúztam a cipzárt és kikukucskáltam. Az ég világon nem észleltem semmi mozgást, csönd volt. Túl nagy csönd…