Sung Yeon POV.
*Bumm* Hallatszott a fülsüketítő lövés. Már azt vártam mikor forog le előttem az egész életem, de nem jött. Semmi fájdalmasat nem éreztem magamon. Megmenekültem talán…?! Vagy ha nem engem akkor…. Úr Isten Kyung! Óvatosan a jobb szememet nyitottam ki, majd a balt. Mikor megláttam a lámát, hogy – a lábánál lévő seben kívül – semmi baja nem lett, nagyon megörültem. De hát akkor mi van?! Kérdő pillantásokat vetettem neki, mire ő előre nézett és teljesen lefagyott. Én is odanéztem és lesokkolódtam. JunHyung kidülledő szemekkel csuklott össze a földre, a szívét eltalált lövés miatt.
-E-ez m-eeg mi a…. – dadogott össze vissza Kyung.
Ekkor a sötétből előbukkant egy alak, egy nagy puskával a
kezében. Hirtelen nagyon megijedtem, odabújtam a Drágámhoz nagyon szorosan. Hát
ennek a rémálomnak sosem lesz már vége?! Az arcomon egy meleg könnycsepp
folydogált végig, mintha ezzel a melegséggel megnyugvást adna a lelkemnek, jó
érzés.
-Ne aggódjatok gyerekek! Vége van, nem bántalak titeket. –
szólt az idegen. – Látom a fiatalúrnak megsérült a lába, gyertek velem, a
feleségem orvos, tud segíteni.
Az öregemberben nem igazán bíztunk, így semelyikünk sem indult meg, amit észre
is vett.
-Jaj ne féljetek már. Megmentettelek titeket a csávából, és
segíteni akarok nektek. – sóhajtott.
Kyunggal egymásra néztünk, és bólintottunk. Éppen indultunk
volna el az öregember felé, amikor valami eszembe jutott.
-Ööö Ahjussi! Ezzel az emberrel mi lesz? – kérdeztem.
Nem válaszolt, csak legyintett. Biztos ezzel azt akarta
kifejezni, hogy hagyjuk, majd ő megoldja. Hát jó. A bácsi hátára kapta Kyungot,
és így hozzám került a fegyver. Persze a lelkemre kötötték, nehogy meghúzzam a
ravaszt, meg ilyenek. Olyan jó különben, hogy ennyire hülyének néznek! Gyorsan
szedtem a lábam, mert ilyen sötétben nehéz volt kivenni az alakokat. Viszont
nem sokáig kellett bandukolni, olyan körülbelül 5 perc múlva megláttam egy kis
faházat, ahol narancssárgás fény szűrődött ki az ablakon. A ház egyáltalán nem
volt lerobbanva, kis takaros volt az egész. – már amennyit ki lehetett venni
belőle ilyen sötétben. Az idegen előre ment a házba, mögötte félénken léptem be.
Az ajtó után egy kis folyosó volt. Bal oldalt a falnál egy fogas díszelgett,
meg egy cipőtartó. Levettük a kabátunkat és a cipőnket, mentünk tovább. Jobb
oldalt nyílt egy ajtó a fürdőszobába, bal oldalt pedig a konyha. Mi egyenesen
mentünk végig. Az öreg benyitott az ajtón, ahol egy kis vékony pápaszemes asszonyka
ült egy széken és éppen varrt valami ruhát.
- Anne, vendégeink vannak.
-Óh igazán? – fordult hátra a néni, akit ezek szerint
Anne-nek hívnak. – Jesszusom, hogy néztek ki! Megsérültetek! – szaladt oda
hozzánk.
- Igen, de a kislány csak könnyebben, a fiúnak a lábát pedig
lövés érte.
- Ez esetben pedig irány a dolgozószobámba, meg kell
vizsgálnom, mielőtt bármit is csinálnék.
Nem tudtam, hol van ez a bizonyos szoba, hisz idefelé nem
láttam többet. Ahjumma után indultunk, de nem mentünk ki a szobából hanem a
szekrény mögött egy titkos ajtó ékeskedett.
-Ide nem jöhetsz be. – mondta Anne szigorúan nekem.
-Miért?
-Ez egy olyan hely, ahol ilyen magadfajta gyönge, törékeny
lányok nem bírnák ki. Olyan dolgok vannak itt, amiktől elriadnál, esetleg
összeesnél. De ne aggódj, nem kínzó eszközöket tartunk itt, hanem orvosi
kellékeket.
-Most már értem. – bólogattam.
Megszorítottam Kyung kezét jó szorosan, adtam a szájára egy puszit. Majd csukódott az ajtó. Egyedül maradtam ebben az ismeretlen házban. Úgy döntöttem körülnézek. Az a helyiség, ahol most voltam, a hálószoba volt, hisz a szekrény mellett egy francia ágy volt. Fölötte gyönyörű virágos festmény. A falak fehérek, csak az aranyszínű csillár lehelt életet ebbe a szobába. A sarokban volt egy takaros kis fa asztal, amin a varrógépet lehetett megfigyelni s egy nagy csomó ruhát. Odasétáltam a szekrényhez, ahol pár képet találtam 3 emberrel. Kettőt közülük megismertem, az egyik Anne néni, a másik pedig a bácsi. De ki a harmadik?
-Látom megtaláltad a legféltettebb kincseinket, ami még megmaradt róla...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése