Sorry, I'm a girl part 11

- Meg fogok halni! – toporzékoltam és hisztiztem. – Én nem akarom ezt csinálni. – rángattam Myungsoo-t.

- Ember! Fejezd már be. – csapott tarkón.

- Gyerekek, mindenki a sátortársával fog menni. Lámpa, egyéb világítási eszköz tilos! Akinek még is van, az rakja le az asztalra. Ha valaki még is megszegi a szabályokat, akkor büntetés jár érte. – vázolta a helyzetet az egyik nevelő. – Most pedig gyertek velem.

Mindenki követte a tanárt, aki egy sötét erdő belsejébe vezetetett minket. Én nagyon féltem, sose szerettem az ilyesfélét, de az az egy megnyugtat, hogy lesz mellettem valaki, aki megvéd.

- Nem féljetek, mert megnéztük mi már ezt az ösvényt, és nem lehet eltévedni, csak menjetek egyenesen előre végig. Nem is hosszú az út, gyorsan túl lehet rajta esni. Ha egy páros elment, 10 perc múlva mehet a másik. Ki szeretne kezdeni?? – kérdezte a tanár úr.

Egy fekete hajú srác meg a haverja jelentkeztek elsőnek, akik megkezdték az utukat. Miután már 5 perc eltelt idegesen tördeltem az ujjaimat, mikor hangos sikolyok hallatszottak.

- Myungsoo, én félek, nagyon. – bújtam szorosan hozzá.

- Jaj ne légy már olyan félős, mint egy pisis kiscsaj, te erős férfi vagy! – veregette meg a hátam. Persze, erős férfi.

10 perc múlva két rohanó srác érkezett vissza, akik halálra voltak rémülve. Következőleg Chunji és Kyung páros ment. Miután eltelt a kiszabott idő, egy sötét alakot véltünk felfedezni, aki nem más volt, mint a drága Chunji.
-Hol van az a láma? - kérdeztem.
-Ez az! Elvesztettük egymást és kerestem de nem találtam meg őt. - lihegett.
-Mi az, hogy elvesztettétek egymást? - akadtam ki. - Mindegy nem érdekes, azonnal meg kell keresnem! - fordultam meg, de egy kéz visszarántott.
-Várj, megyek én is. - mosolygott Misu.

-Kyung! Park Kyung merre vagy??- kiáltoztunk..
-Aish.. ez így nem mehet tovább. Lehet nem ez a legjobb döntés, de váljunk ketté. - javasolta barátom.
-Rendben. Én jobbra te egyenesen!
Sebesen szeltem a sok ágat, bokrot, össze-vissza járkáltam. Úgy éreztem, hogy a szívem egy része hiányzik. Már nagyon eltávolodhattam a kijelölt ösvénytől, amikor egy gyökérben megbotlottam, és egy nagyot estem. Próbáltam felállni, de a bokám nem túlzottan engedte, valószínűleg kibicsaklott.

-Aish. Hol vagy már ember? Miért tűntél el? Nem akarom, hogy elhagyj! Hallod, még rappelned is kell nekem, megígérted! Gyere vissza kérlek. - ordítottam egy nagyot. De miután semmi válasz nem jött, leültem egy fa tövébe, kezeimet térdem köré fontam és zokogni kezdtem. Eltévedtem, éhes és fáradt vagyok. Kyung..
Ekkor egy kezet éreztem magam körül, s egy fejet a vállamon. Nagyon megijedtem, meg akartam fordulni, de az illető nem engedte.
-Ne félj. - simogatta meg az arcom. - Megvédelek.
Ahogy beszélt, a nyakamon éreztem forró leheletét, amibe teljesen beleborzongtam. Volt benne valami titokzatos, eltűnt minden félelem érzetem, hirtelen jókedvűnek és vidámnak éreztem magam.
-Ki vagy te?
-Az teljesen lényegtelen. Amúgy nagyon fáj? Tudsz járni?
-Nem igazán, nagyon fáj.
-Értem. Megteszel és megígérsz nekem valamit?
-Mi lenne az? - érdeklődtem.
Kezemet szorosan a szememhez rakta.
-Ezt. Segítek neked, cserébe azt kérem tőled, hogy ne akarj látni engem. - állt fel.
Aprót bólintottam. Felvett a hátára és úgy meneteltünk tovább. Egész úton egy szót sem szóltunk egymáshoz, én szívtam magamba finom illatát. Egyszer csak megállt és letett engem. Azt hittem elment egy szó nélkül, mert olyan csönd lett. De korántsem volt ez így, azt éreztem, hogy ajkait az enyémre tapasztotta. Lassan, szenvedélyesen csókolt meg, viszont gyorsan elvált a számtól.
-Szeretlek. -suttogta. - Innen már csak egyenesen kell menned, és nem tévedsz el.
Elvettem a kezem a szemeimtől, de az idegennek már nyoma sem volt. Bicegve ugyan, de pár lépést tudtam tenni, amikor ismerős hangra lettem figyelmes.
-Sung Yeon! Csak hogy megvagy, azt hittem már te is eltűntél. Ha még egyszer így rám ijesztessz azt nem fogod zsebre tenni. - fenyegetett meg Misu.
-Jól van. - nevettem.
Mikor vissza értünk a táborba mindenki lelkesen fogadott minket. Én pásztáztam az embereket, hátha meg pillantom a keresett személyt.
-Itt vagyok. - hallatszott mögülem a láma hangja.
Azonnal hátrafordultam, és tényleg ott volt, teljes életnagyságban. Örömkönnyek gyűltek a szememben, odaléptem hozzá, szorosan megöleltem és a fejemet a mellkasába fúrtam.
-Végre, megtaláltalak. Kérlek, soha ne hagyj el többször!