Sorry, I'm a girl. 16

Sung Yeon POV.

*Bumm* Hallatszott a fülsüketítő lövés. Már azt vártam mikor forog le előttem az egész életem, de nem jött. Semmi fájdalmasat nem éreztem magamon. Megmenekültem talán…?! Vagy ha nem engem akkor…. Úr Isten Kyung! Óvatosan a jobb szememet nyitottam ki, majd a balt. Mikor megláttam a lámát, hogy – a lábánál lévő seben kívül – semmi baja nem lett, nagyon megörültem. De hát akkor mi van?! Kérdő pillantásokat vetettem neki, mire ő előre nézett és teljesen lefagyott. Én is odanéztem és lesokkolódtam. JunHyung kidülledő szemekkel csuklott össze a földre, a szívét eltalált lövés miatt.

-E-ez m-eeg mi a…. – dadogott össze vissza Kyung.

Ekkor a sötétből előbukkant egy alak, egy nagy puskával a kezében. Hirtelen nagyon megijedtem, odabújtam a Drágámhoz nagyon szorosan. Hát ennek a rémálomnak sosem lesz már vége?! Az arcomon egy meleg könnycsepp folydogált végig, mintha ezzel a melegséggel megnyugvást adna a lelkemnek, jó érzés.

-Ne aggódjatok gyerekek! Vége van, nem bántalak titeket. – szólt az idegen. – Látom a fiatalúrnak megsérült a lába, gyertek velem, a feleségem orvos, tud segíteni.

Az öregemberben nem igazán bíztunk, így semelyikünk sem indult meg, amit észre is vett.

-Jaj ne féljetek már. Megmentettelek titeket a csávából, és segíteni akarok nektek. – sóhajtott.

Kyunggal egymásra néztünk, és bólintottunk. Éppen indultunk volna el az öregember felé, amikor valami eszembe jutott.

-Ööö Ahjussi! Ezzel az emberrel mi lesz? – kérdeztem.

Nem válaszolt, csak legyintett. Biztos ezzel azt akarta kifejezni, hogy hagyjuk, majd ő megoldja. Hát jó. A bácsi hátára kapta Kyungot, és így hozzám került a fegyver. Persze a lelkemre kötötték, nehogy meghúzzam a ravaszt, meg ilyenek. Olyan jó különben, hogy ennyire hülyének néznek! Gyorsan szedtem a lábam, mert ilyen sötétben nehéz volt kivenni az alakokat. Viszont nem sokáig kellett bandukolni, olyan körülbelül 5 perc múlva megláttam egy kis faházat, ahol narancssárgás fény szűrődött ki az ablakon. A ház egyáltalán nem volt lerobbanva, kis takaros volt az egész. – már amennyit ki lehetett venni belőle ilyen sötétben. Az idegen előre ment a házba, mögötte félénken léptem be. Az ajtó után egy kis folyosó volt. Bal oldalt a falnál egy fogas díszelgett, meg egy cipőtartó. Levettük a kabátunkat és a cipőnket, mentünk tovább. Jobb oldalt nyílt egy ajtó a fürdőszobába, bal oldalt pedig a konyha. Mi egyenesen mentünk végig. Az öreg benyitott az ajtón, ahol egy kis vékony pápaszemes asszonyka ült egy széken és éppen varrt valami ruhát.

 

- Anne, vendégeink vannak.

-Óh igazán? – fordult hátra a néni, akit ezek szerint Anne-nek hívnak. – Jesszusom, hogy néztek ki! Megsérültetek! – szaladt oda hozzánk.

- Igen, de a kislány csak könnyebben, a fiúnak a lábát pedig lövés érte.

- Ez esetben pedig irány a dolgozószobámba, meg kell vizsgálnom, mielőtt bármit is csinálnék.

Nem tudtam, hol van ez a bizonyos szoba, hisz idefelé nem láttam többet. Ahjumma után indultunk, de nem mentünk ki a szobából hanem a szekrény mögött egy titkos ajtó ékeskedett.

-Ide nem jöhetsz be. – mondta Anne szigorúan nekem.

-Miért? 

-Ez egy olyan hely, ahol ilyen magadfajta gyönge, törékeny lányok nem bírnák ki. Olyan dolgok vannak itt, amiktől elriadnál, esetleg összeesnél. De ne aggódj, nem kínzó eszközöket tartunk itt, hanem orvosi kellékeket.

-Most már értem. – bólogattam. 

Megszorítottam Kyung kezét jó szorosan, adtam a szájára egy puszit. Majd csukódott az ajtó. Egyedül maradtam ebben az ismeretlen házban. Úgy döntöttem körülnézek. Az a helyiség, ahol most voltam, a hálószoba volt, hisz a szekrény mellett egy francia ágy volt. Fölötte gyönyörű virágos festmény. A falak fehérek, csak az aranyszínű csillár lehelt életet ebbe a szobába. A sarokban volt egy takaros kis fa asztal, amin a varrógépet lehetett megfigyelni s egy nagy csomó ruhát. Odasétáltam a szekrényhez, ahol pár képet találtam 3 emberrel. Kettőt közülük megismertem, az egyik Anne néni, a másik pedig a bácsi. De ki a harmadik?

-Látom megtaláltad a legféltettebb kincseinket, ami még megmaradt róla...

Sorry, I'm a girl. 15

Park Kyung Pov.

Körülnéztem a környéken, de semmi bajra utaló jelet nem találtam. Ez viszont nem nyugtatott meg, sőt, még nyugtalanítóbbnak tűnt ez az egész. Nyomasztó, problémás, minden rossz dolog. Mindig így gondolkodtam a sötétről. A fák ezüstösen csillogtak ezen a holdfényes éjszakán. A szél lágyan simogatta ágaikat, melyek susogtak, amitől teljesen kirázott ideg. Nem tudtam pontosan, hogy a rossz előérzettől, vagy attól, hogy túlságosan hideg van és fázom. Gyorsan szedtem a lábaim vissza a sátorhoz, amit meglepő módon nyitva találtam. „Pedig direkt kikötöttem neki, hogy semmiképpen ne húzza el a cipzárt.” Bekukkantottam, de sehol senki. „Vajon hova mehetett?” „Egyedül biztos nem ment volna el, az tuti. FRANBA! Tudtam, hogy nem kellett volna egyedül hagyni, miért vagyok ilyen szerencsétlen balfék?!” Kiabálni nem akartam, mert valaki még felébred. Lenéztem a már sötétzöld fűre, ahol lábnyomokat pillantottam meg. Pontosabban négyet, tehát valaki vele van. Követtem a nyomokat, amik a félelmetes erdőbe vezettek. Próbáltam minél kisebb zajt csapni, lassan mentem előre, amikor is eltűntek a jelek. Lehajoltam és megtapogattam: még frissek. Amikor felálltam, szembe találtam magam egy alakkal, és egy fegyverrel a homlokomnál. „Nagyszerű!”

Sung Yeon POV.

Miután Kyung elment, magamra húztam a cipzárt. „Nagyon rossz előérzetem van, kérlek vigyázz magadra még vissza jövök! Senkit ne engedj be, értetted?!” – csak ez csengett a fülemben még mindig. Féltem, mi lesz most velem, nem akarok egyedül maradni! Összekuporodtam, kezeimet a lábam köré fontam és sírni kezdtem. 10 perc múlva valaki megkocogtatta sátrat.

-Ssh. Sung Yeon, megjöttem.

-Ilyen gyorsan? – kérdeztem, majd elhúztam a cipzárt. De nem olyan látvány fogadott amilyet szerettem volna. Fogalmam nem volt, ki ez az alak, de az biztos, hogy nem a láma. A szívem a torkomban dobogott, legszívesebben sikítottam volna egy nagyot, viszont tudtam, ezzel csak magamnak ártanék. Vissza akartam bújni a sátorba, de ekkor a csuklyás alak megmarkolta a hajam, és húzni kezdte. „ Kyung, könyörgöm segíts!” Annyira fájt mindenem, melegem volt, izzadtam. Az idegen pedig csak vonszolt a földön. Egy ideig még ellenkeztem, rúgkapáltam, csapkodtam, aztán rá kellett jönnöm, semmi értelme, bár már erőm se volt hozzá. Így hát hagytam, becsuktam a szemem és vártam mi fog most történni. Egyszer csak elmúlt a fájdalom, a földön feküdtem, kisírt szemekkel, halálfélelemmel küszködve. A férfi valami ruhát nyomott az arcomhoz, amitől pár másodperc után elaludtam.

Park Kyung POV.

Felnéztem a támadómra, hátha kitudom venni, ki az, de mivel csuklyát viselt lehetetlen volt megállapítani.

-Heh, a hős szerelmes eljött a hercegnőért a sárkány barlangjához.

-JunHyung, gondolhattam volna. – préseltem ki a mondatot a fogaim között, szúrós szemeket vetve ellenségemre.

-Nagyot csalódtam benned Park Kyung. Direkt megmutattam a képet bizonyítékként a csajról, remélve, hogy te majd teszel arról, hogy eltűnjön ebből az iskolából. – sóhajtott. – Úgy látszik tévedtem, így téged is el kell törölnöm a föld felszínéről. Most pedig jó éjszakát.

Mikor éppen ellenkezésbe kezdtem volna, éles fájdalom hasított végig a fejemen. Teljesen elsötétült minden.

-Nee, hagyd őt békén! – hallatszott egy ismerős hang. Ki akartam nyitni a szememet, de teljességgel lehetetlennek tűnt, olyan fáradt és rosszul voltam. A fejemre mintha egy ólomgolyó szakadt volna, szörnyű egy érzés. Aztán felidéződött bennem az a dolog, amikor SungYeon után mentem, de helyette azzal a barommal futottam össze. Biztos voltam benne, hogy ő a tettes. Kipattantak ijedtemben a szemeim, és láttam ahogy hajánál fogva ráncigálja JunHyung az én egyetlenemet. Hozzá akartam szaladni, megmenteni őt, de mindhiába. Észrevettem, hogy a kezem és a lábam össze van kötve. Igazából nagyon sötét volt, csak a holdvilág beszűrődő fénye adott egy kis világosságot a látáshoz.

-No lám lám. Rómeó is felébredt? – nevetett fel.

-Ha ha, vicces vagy. –feleltem undorodva. - Jó lenne ha végre elengednél mindkettőnket és elhúznál innen jó messzire. Csak szabaduljak ki és biztos börtönbe csukatlak.
De úgy látszik nem vett komolyan. Megint az az idegesítő röhögése. Idegességembe ökölbe szorítottam mind a két kezem.

-Mert mintha te pont olyan helyzetben vagy, hogy fel tudj jelenteni. – potyogtak a könnyei a röhögéstől. – Amiért ilyen jól megnevettettél, téged foglak utoljára kivégezni. De előtte még…
Ledobta Yeonniet a földre, és felráncigált engem...ütlegelésbe kezdett. Rettentően fájtak, de inkább elviselem, hogy engem bánt, mint a szerelmemet. Mivel nem ellenkeztem, hamar megunta, így visszakerültem a földre. Erőmet már mind kiszívta az a barom, felállni nem bírtam, maradt a kúszás. A maradék energiámat is összeszedve, mint egy giliszta elkezdtem mászni, az elején még úgy látszott, hogy minden baj nélkül eljutok ahhoz a személyhez, akihez most legjobban húzott a szívem, de tévednem kellett.

-ÁÁÁHH! – kiáltottam, mert éreztem egy nyilaló fájdalmat a lábamban. Rettentően égett, legszívesebben kiordítottam volna magam a világból. Hátra néztem, és a lábamból ömlött a vörös folyadék, meglőtt. Ez perpillanat érdekelt a legkevésbé, folytattam a tevékenységemet még elértem a célom. Szorosan odabújtam SungYeonhoz, akinek a könnyei már patakokban folytak. Simogattam a hátát megnyugtatóan, habár nagyon ideges voltam én is, a fájdalom egyre csak nőtt.

-Ne aggódj, valahogy csak megoldjuk. – súgtam oda neki, amire a válasz egy apró puszi volt az arcomra.

-Pfúj, mekkora undorító. – köpött egyet a támadónk. – Most viszont eljött az ítélet idő, utolsó mondatok?!

- E..Egy utolsó kérésem lehetne? – érdeklődte félénken a lány. – Végső csók lehet?

-Jó, de csak 10 másodperc, addig elfordulok, mert rögtön idehányok. Számolom!

SungYeon POV.

Odafordultam Kyunghoz, és lágyan megcsókoltam, amiben minden érzelmem benne volt. A szájának vér íze volt, de cseppet sem érdekelt.

-Szeretlek. – adtam egy puszit a szájára.

-És 10!  - fordult hozzánk az a nyomorult, legszívesebben lerúgnám a fejét, csak sajnos ő előnyben van, hisz fegyverrel rendelkezik. – Viszlát ti gerlepár.
*Bumm*

Sorry, I'm a girl. 14

(ez még az előző történtekhez kapcsolódik, csak másik szemszögből. Elég hülyén jött ki, de mianhae><")

Sung Yeon POV.

Kezdtem egyre homályosabban látni, levegőm már semennyi nem volt. Pár másodperc múlva teljes sötétség.

Egy fény… csupán csak ezt látom a nagy feketeségben. Talán a mennyben vagyok?! Vagy ez a pokol? Nem értek semmit, mintha a nap sugarai perzselnék az arcom, ami egyszer csak megszűnik. Park Kyung édes fejét látom magam előtt, ahogy egyre csak közeledik felém. Nyújtja két puha kezét, de ekkor egy valaki elragadja őt. Utána akartam rohanni, de a lábaim nem engedelmeskedtek, mintha a talajba gyökereztek volna.

- Sung Yeon! Könyörgöm segíts, sajnálok mindent. Ne hagyj meghalni! – kiáltozott. Hirtelen megint más helyszínen találtam magam, körül állt egy nagy csomó ember, akik közül kitűnt ofő is.

- H-Hol vagyok? Kyung hol  vagy? – ültem fel riadtan. Körülnéztem, és akkor megláttam a keresett személyt, teljesen megnyugodtam.. Csak egy álom volt…Szorosan magamhoz öleltem és a fülébe súgtam:

- Tudom, hogy te voltál. Én is kedvellek. 

Ahogyan észrevettem, kissé megijedt, el is tolt magától.

-Elnézést, nekem most elkell mennem. – majd gyorsan elrohant…

 -Hát belé meg mi lelt?- kérdeztem magamtól. – Amúgy velem mi történt? – fordultam a tanárok felé.

-Ezt mis is kérdezhetnénk. – szúrta oda Alice.  Elmeséltem az egészet, tövétől hegyére kiveséztem az egészet, amire emlékszem. Mint meg tudtam, támadóm neve Jun Hyung, érdekes.. Az összes velünk lévő nevelők azt akarták, hogy menjek haza, mert a hideg víztől meg fogok fázni, meg ez nem fog jót tenni nekem, hisz lány vagyok. Én tiltakoztam az egész ellen, nem akarok gyengének tűnni, nem fogok megfutamodni semmitől. 

Visszamentem a sátramba átöltözni tiszta, száraz ruhába, majd aludni szerettem volna, kipihenni a mai nap fáradalmait, mert holnap már megyünk haza, de nem jött össze, az állom manók nem látogattak el hozzám. Gondoltam megkeresem Ő nagy lámaságát, hogy megköszönjem neki amit értem tett. Épp elhúztam a cipzárt, amikor az emlegetett szamár állt előttem.

-Jé, szia, éppen téged akartalak megkeresni. – mosolyogtam rá. 

-Gyere, menjünk el sétálni, beszélnünk kell. – fogott karon és vonszolni kezdett maga után.  Nagy sokára, de végre megálltunk

-H-huh….azt hittem egészen a világ végéig fogsz futtatni. – lihegtem

-Áh, olyan gonosz nem vagyok.

Észrevettem, hogy valami nem stimmel, ezért rá is kérdeztem.

-Mi a baj? Haragszol rám?

-Ami  azt illeti, igen. Miért nem mondtad el, hogy lány vagy?

Basker… ő meg honnan tudta meg?!

-Jaj, ne hülyülj már. – bokszoltam bele a vállába. - Hogy én lány?! Ezt meg honnan veszed?

-Innen. – bökte ki a szememet egy rólam készült picture. – Aaaaa! – tettem a szám elé a kezem. Nem hiszem el, végem van..

Könnycsatornámból csak úgy záporoztak a könnyek, túl sok.. nekem ez túl sok..

-Fejezd be, ne sírj. – ölelt át Kyung, ami nagyon jól esett. – Be vallom, először haragudtam rád, de…

-Mi de?!

-Szeretlek. Borzasztóan. Az elején még utáltalak, viszont ez az érzés az utóbbi időben fokozatosan kezdett átalakulni.. Azért kerültelek ma is, mert akkor még fogalmam nem volt róla, hogy lány vagy és nem akartam…tudod… az lenni..

-Komolyan mondtad mindezt?

Teljes mértékben…Mit szólsz erre?!

-Viszonzom ezt az egészet… - már nem bírtam magam türtőztetni, megfordultam és megcsókoltam az Egyetlenemet.

**************

Park Kyung POV.

Rettenetesen boldog vagyok. Életem legjobb és legszebb napja. Komolyabb párkapcsolatom nem volt, mindig vártam az igazi lányra, s most úgy érzem elérkezett az a pillanat.

Mikor megcsókolt, pillangók repkedtek bennem, sose volt még ilyenben részem. Még nem volt itt az ideje, hogy mélyítsük, így elváltunk egymástól.Sajnos neki mennie kellett, viszont megbeszéltük, hogy este lefekvés előtt találkozunk egy puszira, de én ennél többet tervezek ám. Tervem megvalósításához elmentem Yeonnie osztályfőnökéhez letisztázni vele a dolgot, nem volt nehéz, rögtön áldását adta rá. Alig várom.

Nem tudtam mivel elütni az időmet, ezért rap szövegeket kezdtem el írni, ami – kisebb nagyobb sikerrel – elkészült.

Végül eljött a várva várt időpont, összeszedtem minden cuccomat, és a Drágám sátrához battyogtam.

-Jó napot! Ide rendeltek egy Park Kyung nevezetű úri embert? – kocogtattam meg a szerkezetet.  

-Igen, ide. – bújt ki a feje, nagy vigyorgás közepette. – Izé…Mi ez a sok holmi?! – vette szemügyre a kezemben lévő sporttáskát.

-Hozzád költözöm, ne légy egyedül. - csillogtattam meg a fogaim, vigyorgás közben.

-Ezt most komoly?  - vágott meglepődött arcot. – De ha elkapnak minket, baj lesz, ugye tudod?  - tette hozzá.

-Már megbeszéltem osztályfőnököddel. Nyugi van. – borzoltam össze a haját, majd betessékeltem magam a sátorba.

 Hűha, meglehetősebben tágas, és kényelmesebb volt, mint a miénk. Kipakoltam a fontosabb motyómat, leterítettem a hálózsákot és jólesően belehuppantam.

-Ááááh, de kényelmes.  – nyújtóztam egy jó nagyot. - Viszont hiányzik valami… hmm… vagy inkább valaki. – tártam ki a két kezemet, jelezvén, hogy szeretném a szerelmemet magam mellett tudni. Vette a lapot, lefeküdt mellém, fejét a mellkasomba fúrta.

-Wao, milyen gyorsan dobog a szíved.  – állapította meg.

-De csak is érted. – simogattam meg az arcát, amit nagyon élvezett. Azt hittem már elkezd dorombolni, mint egy kis cica.

-Reméltem is. – adott egy cuppanós puszit a számra.

Beszélgettünk még egy kicsit, de a végén már csak én nyomtam és nyomtam a rizsát, viszont rá kellett jönnöm, hogy Yeonnie nem is figyelt rám, egyenletesen szuszogott, bealudt. Mondjuk, nem is csodálkozom egy ilyen nap után, ki kell pihennie magát. Mivel rettenetesen unatkoztam, nem volt kit szórakoztatnom én is lehunytam a szemem.

********

-Kyung, Kyung! Hallod, ébredj!

-Aish, már is reggel van? Pedig még csak nem régen aludtam el. – siránkoztam, mert nagyon fáradt és álmos voltam.

-Nincs reggel, de azt hiszem valaki itt járkál a sátrunknál, én félek nagyon. – bújt szorosan hozzám.

-Biztos csak képzelődsz, de akarod, hogy megnézzem?  - mosolyogtam kómásan rá. Igazából nem láttam, hogy most bólintott, vagy megrázta-e a fejét, mert még nagyon korán van. Nem volt más választásom, kikövetkeztettem, mivel fél, biztos azt akarja, hogy megnézzem. Előkotortam a táskámból egy működő lámpát, lassan elhúztam a cipzárt és kikukucskáltam. Az ég világon nem észleltem semmi mozgást, csönd volt. Túl nagy csönd…