Már nem tudom mióta menetelhettünk, de jócskán elhaladtunk a Kim családi háztól, amit egy kicsit bántam is, mert legalább a folyamatos fecsegésük el tudta feledtetni velem az eseményeket. És most, hogy megint kettesben maradtunk, eluralkodott rajtam a szégyenérzet.
-Sungyeon! - érintette meg hosszúkás ujjaival a karomat, mire nyeltem egy nagyot.
- Hmm?? - sütöttem le szemeimet, s a cipőm orrát kezdtem el fixírozni.
- Jaj ne legyél már ilyen félénk! - emelte fel az államat, hogy a szemembe tudjon nézni. - Ha a csók miatt vagy ilyen, el is felejtettem nem kell aggódnod emiatt. - mosolyodott el halványan, így egy icipicit megnyugodtam.
- Sajnálom, csak annyira össze jött most minden... Először Chunji, azután pedig az a nyomorult..Fiú létemre elég naiv és kezelhetetlen vagyok, ugye? - sóhajtottam gondterhelten és próbáltam megőrizni hidegvérem, nem pedig elbőgni magam.
- Még nem nőttél fel igazán - borzolta össze a hajamat nevetve, majd megfogta a csuklóm és vonszolni kezdett métereken keresztül, mikorra megálltunk egy gyönyörű rét mellett, ahol volt egy gyönyörű kerítéssel elkerített rész amelyben állt egy pad, körülötte és felette pedig tele volt rózsaszín mesés rózsákkal. Lélegzetelállító látványt nyújtott az egész, még a szám is
- Nagyon aranyos szüleid vannak - szólaltam meg végül, mikor megelégeltem a körülöttünk lévő túl nyugodt csendet.
- Tényleg azok, nagyon szeretem őket - ült le a fapadra magával rántva engem is. - Most pedig mesélj, mi történt veletek? A te szemszögedből is hallani szeretném a sztorit. - komorult el a hangja, s rám szegezte a tekintetét. Sok féle érzelmet olvashattam ki belőle, mint például: aggodalom és a kíváncsiság...
- Hát jó, legyen - sóhajtottam, majd mindent szórul szóra elregéltem barátomnak, aki mindezek közben szorosan fogta a kezemet, hogy éreztesse mellettem áll és megbízhatok benne. - Tehát így áll jelenleg a helyzetem, Chunji hallani sem akar rólam - megjegyzem jogosan - Kyung pedig úgymond két embernek csapja a szelet....
- Szóval tényleg meleg vagy... - vonta fel a szemöldökét, s mintha úgy látszott volna kicsit ideges, mire belőlem kitört egy óriási lavina méretű nevetőgörcs a fura ábrázatát látva. Még ha tudná is az igazat! Bár hagy gondolja csak, hogy egy buzival barátkozik! - Héj! Most mi ilyen vicces?! Rajtam nevetsz, igen??? - sipítozott hisztisen Myungsoo, míg én még jobban nevettem, ezért pedig elkezdett csikizni ami végleg betette a kaput. Szabadulni akartam, így rúgkapálni kezdtem, viszont ő erősen tartott, miközben 'megbüntetett'.
- Misuu khéérlek elégghh~~ - kuncogtam magatehetetlenül, még a könnyeim is eleredtek a nagy hahotázásban.
- Jól van, vége a gyereknapnak - hagyta abba a kínzásomat, míg én letöröltem eközben a könnyeimet. Ezek után ismét csöndbe burkolóztunk, habár ez most kicsit feszélyezettnek bizonyult valamiért. Lecsuktam a pilláimat, s szippantottam a friss, kellemes levegőből. Idefent eléggé felélénkült a szél, a fák és a rózsák susogni kezdtek ahogy a szellő levelükhöz, illetve szirmukhoz ért, hozva felém a finomabbnál finomabb illatokat. Olyan megnyugató itt lenni, most először érzem azt, teljesen eltudok feledni mindent, és újrakezdeni szinte az egész életemet.
- Eldöntöttem! Jóvá fogom tenni a hibáimat és megpróbálok jobb ember lenni! - álltam fel hirtelen ökölbe szorított kezekkel - Köszönöm Kim Myungsoo - öleltem át szorosan.
- Ahh Sungyeon, megfojtasz! - próbált finoman eltolni magától.
- Ehh, bocsi..csak boldog vagyok - ugrándoztam körbe-körbe, mint aki megveszett. L csupán elmosolyodott a reakcióm láttán, de nem szólt semmit, inkább ismét elrejtőzött a maga parányi világába.
Körülbelül úgy 2 órát maradhattunk örökös csendességbe burkolózva, mikor megszólalt a telefonom, jelezve, hogy SMS érkezett. Felnyitottam a kis borítékocskát amiben ez állt: ' Sungyeon hova a francba tűntél el?! A fél iskola téged keres! Esküszöm érjél vissza ígérem kitekerem a nyakadat! ~ Hara '
- Hmm.. valami azt súgja valakinek nagyon hiányzol. Gyere, induljunk vissza, azután pedig irány a suli!
Bólintottam egy aprót, bár bevallom félek a találkozásoktól. A sebek újra fel fognak szakadni, de legalább egy napra élvezhettem a nyugodt életet, ez is több, mint a semmi, nemde?!
